Legutóbb Éva blogjában olvastam a témáról. A tanyás lányokkal többször is beszélgettünk erről, mivel többen is császárral szültünk és anno egy Kismama-cikk kapcsán is újra előkerült a kérdés.
Lóri születése előtt fel se merült bennem, hogy nem természetes úton szülök majd. Amúgy is széles a csípőm, amiről a laikusok úgy tartják, ez kell a szüléshez... (Ma már persze tudom, hogy ennek semmi köze a dolgokhoz, pláne, mióta az extrán keskeny csípőjű, vékony nővérem pikk-pakk megszülte Gergőt.) Apás szülésre készültünk, bár terveinket keresztülhúzta (az is), hogy épp Rota-vírus járvány volt a nyíregyházi kórházban, így teljes látogatási tilalom volt hetekig.
Lórival 2009. szeptember 26-ra voltam kiírva, de eddig az időpontig nem történt semmi, tényleg semmi, fájás sem. 26-án (szombaton) be kellett mennem a kórházba amnioszkópiára, ami rettenetesen fájt és még teljesen zárva is volt a méhszáj. 27-én nst, este megérkeztek az első fájások. Emlékszem, milyen tanácstalanok és izgatottak voltunk Tomival egész éjjel, készülődtünk, de próbáltunk kicsit pihenni is a nagy esemény előtt, így minden hiányzó dolgot bepakoltam, letusoltam, közben számoltam a fájásokat, beszéltem a szülésznőnkkel, Nórival. Aztán mivel még mindig voltak fájások, reggel bementünk a kórházba. Úgy nézett ki, aznap meg is érkezik Lóri, de végül nem így lett, bár a délelőttöt a szülőszobán töltöttem, kaptam beöntést is, de a fájások abbamaradtak a gép szerint. Ami érdekes, mert én ugyanúgy 5 percenként éreztem őket egészen másnapig. Ezek azonban csak jóslófájások voltak, így én az éjjelt a kórházban töltöttem, 29-én reggel 7 előtt kicsivel pedig tágítózselét tett fel az orvosom. Na, ettől viszont már kb. 10 perc elteltével nagyon rosszul lettem, arra volt erőm, hogy az ágyam rácsát szorítsam és jópárszor hánytam is. A tágulás nem igazán jött össze, mert 3-4 cm volt mindössze, amit ezzel elértünk 3/4 12-ig. Közben burokrepesztés is volt 10 óra körül,és már zöld volt a magzatvíz. Mivel a szívhang jó volt, ezért az orvosom sokat gondolkozott, hogy várjunk-e estig, vagy így is, úgy is császár lesz.
Végül a császár mellett döntött, aminek én akkor is nagyon örültem (bár végig azt mondtam neki, hogy döntsön saját belátása szerint, én nem akartam ezt kérni), és most is így vagyok ezzel.
Marcival 2011. július 21-én telt el a 40 hét. Nagyon sokáig úgy éreztem, ez most természetes szülés lesz. A 32. hét körül még rendben volt a hegem is, később azonban már túl vékonynak látta (mérte) az orvosom. Azt is tudtam, hogy első császár után kevés az esély a természetes szülésre, kb. 30 %, így legalább abban reménykedtem, hogy beindul a szülés, ha már úgyis császár lesz a második is.
De frontok jöttek-mentek, rám azok se voltak semmilyen hatással. Így egy héttel a kiírt időpont előtt megállapodtunk abban az orvosommal (aki épp szabadságon volt, de szerencsére nem utazott el), hogy július 20-án lesz a műtét. Reggel 6-ra kellett bemennünk a kórházba, kaptam beöntést, katétert, infúziót, ez utóbbival készítették fel a babát, hogy aznap fog megérkezni. És fél 9-kor már a műtőben voltam, megkaptam az érzéstelenítő injekciót egy nagyon kedves altatóorvostól és fel is nyitottak. Szerencsére nem volt semmilyen összenövésem, így a dokim bíztatott a harmadik babára :) Aztán kivették Marcit, aki egyből felsírt és láthattam is magzatmázasan (Lórit csak később, tisztán láttam). Annyira boldog voltam, eszembe se jutott, hogy ez másként is lehetett volna! Még akkor sem, ha nekem borzasztóan fájt a sebem pár napig a második császár után...
Most már persze azt is tudom, hogy ha esetleg lenne harmadik gyermekünk, ő is csak így születhetne. Azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie és örülök, hogy mindkét fiú egészségesen született, úgy fogom fel, ez az ő érdekük volt.
Ettől függetlenül elfogadom és tiszteletben tartom, ha ez más Anyában más érzéseket kelt. Mások vagyunk.
Lóri születése előtt fel se merült bennem, hogy nem természetes úton szülök majd. Amúgy is széles a csípőm, amiről a laikusok úgy tartják, ez kell a szüléshez... (Ma már persze tudom, hogy ennek semmi köze a dolgokhoz, pláne, mióta az extrán keskeny csípőjű, vékony nővérem pikk-pakk megszülte Gergőt.) Apás szülésre készültünk, bár terveinket keresztülhúzta (az is), hogy épp Rota-vírus járvány volt a nyíregyházi kórházban, így teljes látogatási tilalom volt hetekig.
Lórival 2009. szeptember 26-ra voltam kiírva, de eddig az időpontig nem történt semmi, tényleg semmi, fájás sem. 26-án (szombaton) be kellett mennem a kórházba amnioszkópiára, ami rettenetesen fájt és még teljesen zárva is volt a méhszáj. 27-én nst, este megérkeztek az első fájások. Emlékszem, milyen tanácstalanok és izgatottak voltunk Tomival egész éjjel, készülődtünk, de próbáltunk kicsit pihenni is a nagy esemény előtt, így minden hiányzó dolgot bepakoltam, letusoltam, közben számoltam a fájásokat, beszéltem a szülésznőnkkel, Nórival. Aztán mivel még mindig voltak fájások, reggel bementünk a kórházba. Úgy nézett ki, aznap meg is érkezik Lóri, de végül nem így lett, bár a délelőttöt a szülőszobán töltöttem, kaptam beöntést is, de a fájások abbamaradtak a gép szerint. Ami érdekes, mert én ugyanúgy 5 percenként éreztem őket egészen másnapig. Ezek azonban csak jóslófájások voltak, így én az éjjelt a kórházban töltöttem, 29-én reggel 7 előtt kicsivel pedig tágítózselét tett fel az orvosom. Na, ettől viszont már kb. 10 perc elteltével nagyon rosszul lettem, arra volt erőm, hogy az ágyam rácsát szorítsam és jópárszor hánytam is. A tágulás nem igazán jött össze, mert 3-4 cm volt mindössze, amit ezzel elértünk 3/4 12-ig. Közben burokrepesztés is volt 10 óra körül,és már zöld volt a magzatvíz. Mivel a szívhang jó volt, ezért az orvosom sokat gondolkozott, hogy várjunk-e estig, vagy így is, úgy is császár lesz.
Végül a császár mellett döntött, aminek én akkor is nagyon örültem (bár végig azt mondtam neki, hogy döntsön saját belátása szerint, én nem akartam ezt kérni), és most is így vagyok ezzel.
Marcival 2011. július 21-én telt el a 40 hét. Nagyon sokáig úgy éreztem, ez most természetes szülés lesz. A 32. hét körül még rendben volt a hegem is, később azonban már túl vékonynak látta (mérte) az orvosom. Azt is tudtam, hogy első császár után kevés az esély a természetes szülésre, kb. 30 %, így legalább abban reménykedtem, hogy beindul a szülés, ha már úgyis császár lesz a második is.
De frontok jöttek-mentek, rám azok se voltak semmilyen hatással. Így egy héttel a kiírt időpont előtt megállapodtunk abban az orvosommal (aki épp szabadságon volt, de szerencsére nem utazott el), hogy július 20-án lesz a műtét. Reggel 6-ra kellett bemennünk a kórházba, kaptam beöntést, katétert, infúziót, ez utóbbival készítették fel a babát, hogy aznap fog megérkezni. És fél 9-kor már a műtőben voltam, megkaptam az érzéstelenítő injekciót egy nagyon kedves altatóorvostól és fel is nyitottak. Szerencsére nem volt semmilyen összenövésem, így a dokim bíztatott a harmadik babára :) Aztán kivették Marcit, aki egyből felsírt és láthattam is magzatmázasan (Lórit csak később, tisztán láttam). Annyira boldog voltam, eszembe se jutott, hogy ez másként is lehetett volna! Még akkor sem, ha nekem borzasztóan fájt a sebem pár napig a második császár után...
Most már persze azt is tudom, hogy ha esetleg lenne harmadik gyermekünk, ő is csak így születhetne. Azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie és örülök, hogy mindkét fiú egészségesen született, úgy fogom fel, ez az ő érdekük volt.
Ettől függetlenül elfogadom és tiszteletben tartom, ha ez más Anyában más érzéseket kelt. Mások vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése